szerda. és megint ez a semmivel össze nem hasonlítható üresség érzet. hiányzik belőlem valami. magam vagyok a csónakomban az óceán kellős közepén és nemtudok merre evezni. végülis mindegy. innen nem kerülhetek ki élve, nem? akár körözhetnék is. vagy behúzhatnám az evezőt, lefeküdhetnék, ás élvezhetém ahogyan a nap utoljára simogat, és várnám a halált. borzasztó érzés, borzasztó hasonlat. nem hasonlíthatom az óceánt ami olyan színes és gyönyörű a hangulatomhoz, ami olyan szürke, és hétköznapi. nemakarom ezt az érzést. talán ha elengedném... de képtelen vagyok rá. valamiért rettegésben élek. magam sem tudom, hogy miért. bárcsak összeszedhetném ezeket az érzéseket egy zsákba és megszabadulhatnék tőlük. de nem tudom megtenni. elkell fogadtanom magammal, hogy ha a dolgok nem tökéletesek, az rendjén van, és előfordul. belefáradtam már abba, hogy a tökéletest kergetem. Azt akarom, hogy jó legyek így ahogy vagyok. sajnálom, hogy nyarvogok.