Több száz részeg, izzadt ember áll közénk. A zene olyan hangos, hogy még a mellettem lévők beszédét sem hallom. Mindenki mozog, csak te vagy ott egy pontban mozdulatlanul. Nem sokat látok belőled, csak amennyit az ordító tömeg megenged. Még ezt a kis képet rólad is hol-hol eltakarva. De te ott vagy, tudom. Én pedig itt. Nem történik semmi jó, és már érzem, hogy belül egyre jobban mardos a keserűség, és, hogy el kellene tűnnöm innen. De nem teszek semmit. Csak állok ott és reménykedek benne, hogy ez a pillanat minél tovább tartson mert még mindig nem teltem be a látványoddal. Még nem tudom elengedni a tekinteted. Fogva kell, hogy tartsam, még egy kis ideig legalább. És te benne vagy a játékban. A barátaid vidáman beszélgetnek körülötted, de neked fogalmad sincs, hogy miről, mert most nem vagy ott, most itt vagy velem, még akkor is ha egy tömérdek részeg suhanc áll közöttünk. Idegenek számára talán semmit sem árul el az arcod, de én nem vagyok idegen, nem is lehetek már. Én látom a szemeden, azt amit más nem, amit nem vallasz be talán még magadnak sem, mert nem mered, mert ez a dolog nagyobb nálad, ezt nem tudod irányítani. Túl emberi és megfontolt vagy ahhoz, hogy átadd magad egy ilyen mértékű erőnek. Talán azthiszed összetörne. De tudod, hogy ez közöttünk létezik és igazi, és azt is tudod, hogy nem kell nekem elmondanod, mert én is tudom, hogy tudod, még azelőtt tisztában voltam vele, hogy te akár meg is sejthetted volna. Vagy fordítva? Az is lehet, hogy te tudtad előbb, de ez már igazán lényegtelen. Percekig csak állunk és nézzük a másikat. Vajon mi jár a fejedben? Minden ami megtörtént, ami megtörténhet, vagy semmi, csak bámulsz és belefeledkezel a szemeimbe. Nem tudom. Kezd már rajtam elhatalmasodni a fájdalom, és érzem, hogy már nem bírom tovább. A térdeim megint remegni kezdenek, ugye tudod, hogy ezt csak te tudod kicsikarni belőlem? Senki más, azóta sem. Ellenállok a hatalmas késztetésnek, hogy átfurakodjak a tömegen, rohanva, és a nyakadba boruljak, és megnyugtassalak, hogy minden rendben lesz, csak merd megtenni, mert ettől csak jobb lehet, és, hogy elmondjam, hogy szeretlek, mindig is szerettelek és mindig is szeretni foglak, de bízzál bennünk és merd vállalni a kockázatot, mert én nem fogok rád az idők végezetéig várni, talán csak még ma. De a büszkeségem utolsó morzsáit összekaparva elkapom a tekintetem rólad, és a tömeget kezdem pásztázni. Meglátom, és odamegyek hozzá, a fiúhoz, akire már akkor is féltékeny voltál, amikor még nem kellett volna. Vajon most is az vagy, hogy már van rá okod? Nemkell sokáig fűznöm, veszi az adást. Próbálok könnyíteni magamon, átkarolom és csak csókolom, de nem gyógyít, sőt talán még ront is, mert végig rád gondolok, de nem baj, mert tudom, hogy ez benned is ég, és, hogy most szúr, hogy ugyanazt teszem veled, amit egykor vele tettem, csak most a szerepetek változott valamennyire. Most neked kell féltékenynek lenned, és ő az akit csókolok. Azt nem kell tudnod, hogy vele ezt fájdalommentes csináltam, hogy puszta szórakozásból, mert akartam, hogy lássa, hogy veled vagyok. De most, most ez teljesen más. Görcsösen akarom, hogy neked fájjon, annyira görcsösen, hogy szinte meg is feledkezem őróla, mert ő nekem nem számít semmit, nem oszt, nem szoroz, csak egy kártya amit előhúzhatok ha unatkozok. De ezt te nem tudod, nem is fogod, mert a lehető legjobb képet mutatom a boldog lányról. Vagy mégis tisztában vagy vele, hogy nem vagyok jól én sem, és még mindig ugyanúgy belém látsz mint akkor? Talán így van, de azért mégis, valamennyire fáj, hogy vele vigasztalódok, csókolom és vele nevetek, igaz? Pár percig bírom, azután el kell mennem, mert egyre terjed bennem a fájdalom, először csak a szívemben érzem, majd a szívem ki pumpálja az egész szervezetembe, és már a végtagjaimban is érzem a hiányod. El kell mennem mert ő nem gyógyír semmire. De te ezt már nem látod. Nem látod, ahogy elsétálok a tömegből és némán elmorzsolok pár könnyet, miközben a belsőm a nevedet ordítja, újra és újra, megállás nélkül, örökre.