szeretek utazni. szükségem van arra a napi másfél óra szünetre, amit az utazás nyújt. Csak én, a gondolataim, zenék, és a táj. Néha házak színes sora, néha pedig ahogy a végtelenség összeölelkezik az éggel a kihalt pusztában. Szükségem van erre. Egy napi rutin, ami megnyugtat. Talán elvárnák tőlem, hogy utazódiák létemre elegem legyen ebből. De nincs. Sőt, az idő múlásával egyre jobban megszerettem. De hosszabb utakat is szeretek megtenni. Szeretek nyugodtan ülni, és nézni, ahogy a soha nem látott helyek elszaladnak a szemem előtt. És szeretem azt az izgalmat a cél előtt. És imádom, őrülten imádom amikor az izgalom átjárja minden porcikám, amikor végre egy egész éjszakás út után először megpillantod a tengert, ahogy ott fekszik, nyugodtan, a hajnali fényben. És azt is, amikor a magas hegyeket kerülgessük, és az erdőnek csak egy töredékét láthatom, de közben tudom, hogy mennyi látnivaló van beljebb. És azt, amikor sötét, mérges folyók felett visz az út. Mindent.

majd egyszer te és én, újra.

we met in the summer, we fell in love as the leaves turned brown,
we broke up when the first snow fell, but we were still in love when the cherry blossom started to bloom

Van bennem ez a megfelelési kényszer. Mindenből a legjobb kell nekem, és mindenből én kell, hogy a legjobb legyek. Elvárom a tőlem közelállóktól, hogy a lehető legjobban teljesítsenek, de soha jobban mint én. Néha elfog ez a leírhatatlan gyűlölet, csak úgy, minden iránt. nincs bennem empátia. képtelen vagyok kötődni, nem is akarok. napközben viselem ezt a mosolygós álarcot, néha még én is bedőlök neki.