És amikor a szemébe nézett végtelen telet látott. Nem mert hideg volt, vagy fagyos. Hanem mert gyönyörű volt. Soha nem látott még ilyen szépet. És imádta ezt a szempárt. Teljes szívéből. De sosem tudta elmondani neki, mennyire. Úgyérezte a szavai sohasem lesznek erre elegendők. És igaza volt. Az érzés pedig napról napra nőtt. Minden porcikáját imádta. A haját. A mosolyát. A hangját. Mindenét. Hideg zuhanyként érte a felismerés, hogy már nemtud élni Nélküle. Elképzelhetetlennek tartott egy olyan életet amiben nincs benne Ő. Mert már Ő volt az élete. Ha boldognak látta, ő is boldog volt. Minden percben amit nélküle kellett eltöltenie, hiányolta. És amikor vele volt, gyűlölte az időt, amiért olyan gyorsan rohan. Imádta őt, őrült kisgyermek módjára imádta. Ragaszkodása már-már nevetséges volt önmaga számára. És mások is látták a szemében azt a lángot, amit Ő gyújtott benne, sőt, még a mosolya is egy teljesen más mosoly volt amikor őrá mosolygott. Egy mérhetetlenül sok szerelemmel teli mosoly volt ez. Egy ártatlan kisgyermekes mosoly, mintha még soha nem érte volna csalódás. Már szinte megszállotnak érezte magát, de tudta jól, hogy még életében nem volt ilyen boldog. Az érzései olyan mélyek voltak, hogy már nem látott ki belőlük. Vakon átadta magát Neki.